Nagymáté Hanna Alapítványa

 

Csak arról tudok mesélni, hogy hogyan hatott rám a jelenléte, hiszen másfél évesen veszítettük el. Másfél éves gyerekekről én képtelen vagyok megkülönböztető személyiség rajzot adni, hiszen életük kezdetén, egy hosszadalmas fejlődési fázis, a kibontakozásuk legelején tartanak. Különbséget lehet tenni pici gyerekek között is, mások a szokásaik, és más reakciójuk van mindannyiójuknak.

Hanna is különbözött a többiektől. Ő mindig sírt. Ebben is különbözött a többiektől. Babusgatással telt az a másfél év. Meleg, puha baba volt, sok - sok szeretettel.

Tudathasadásos állapot róla írni, mert az emlékek kopnak. Azok az emlékek a legkönnyebben, amelyek szépek. Elvesztésének 4 napja őrülten eleven, és erővel kell küzdenem, hogy távol tartsam magamtól őket. Meg ismerni sem volt időnk és arra sem, hogy a beszéd eszközét használva könnyedén üzenjen nekünk. Elillant a hangja, azonnal, ahogy elment és azóta sem tudtam felidézni egyetlen pillanatra sem. Nem tudtam megismerni, de azt tudom, hogy nagyon bátor és bölcs volt. Talán tanítani jött közénk. Példát mutatott nekem bátorságból és irányt mutatott szeretetből. Elindított az utamon és feladatot rót rám. Sajnálom, hogy néha elgyengülök, hogy eltévelyedem, hogy elbizonytalanodom. De azt is tudom, hogy amilyen bátor volt, pont annyira elnéző és megértő velem szemben. Soha nem múló hála és szeretet van a szívemben, amiért minket választott szüleinek!